A kötelező év eleji elmélkedés

Na, ennyit arról, hogy folyamatosan fogok írni erre a blogra és minden írással kapcsolatos kalandomat feljegyzem. Mondjuk ki nyugodtan, rémes vagyok időbeosztásilag. Persze, persze, kifogásom mindig van, de úgy vagyok vele, hogy erőltetnem kell most azt, hogy csináljak valamit.

A motiváció vagy annak hiánya

Nem együttérzésért írom ezt, de azt hiszem, most a körülöttem lebegő halál és a betegségem, aminek a nevét is leírni félelmetes, felborított bennem mindent, és ez normális, ezzel mindenki így van. Mégis valahogy úgy érzem, ez motivál. Vagy ez egy fajta nagyobb és veszélyesebb határidő végre ráébreszt, hogy tegyek is valamit? Nem tudom. Inkább csak fejlődök, egyre több mindent élek túl, és ezért azt gondolom, hogy ha ez megvan, akkor miért félek egy-két tökéletlen mondattól.

Mert eljutottunk a lényegig: Rájöttem, hogy mi akadályoz most az írásban. Maximálisan kritikus vagyok, és úgy vagyok vele, hogy ha más írásaiban látom a hibát, akkor a sajátoméban elsőre miért nem? Egész egyszerűen ezzel mindenki így van, mindenki bétáztat és szerkesztget - kivétel E. L. James, ugyebár -, de valahogy túlságosan szigorú vagyok magammal. Amikor írok valamit, már összerándulok a mondaton: Nem elég kifejezőek a szavak, nincs jó hangzása/ritmusa, nem festek elég hangulatot, túlságosan sokat monologizál a szereplő, hogyan írok rendes akciójelenetet, mennyi leírás kell a környezetről... Elöntenek a kérdések és a kétségek.

Nem adom fel, itt egy lista... Csak sikerül valamit megírnom...

Most éppen a levelezőtársamnak írok fanfictiont - már szerintem egy féléve -, és már sikerült félretennem a nyitott canon problémáját, azaz nem érdekel a tévésorozat merre megy, én most már X ponton kezdem el írni a történetet. És egyfelől jó, mert felfedezhetek egy utat, amit látni szerettem volna (A S.H.I.E.L.D. ügynökeiről van szó amúgy), és elkísérhetem a szereplőket egy másik kalandon. És teljesen extázisban vagyok, hogy lássam, Ward hogyan oldja meg a helyzetét és hogyan éri el megváltását/megbocsátást, amire vágyik, Jemma hogyan dolgozza fel a kiábrándultságát és a kavargó érzelmeit, és Fitz, hogyan szedi rendbe magát. A motivációm megvan! A vázlatom megvan! Mert bizony feltétlen kell Obeliszkes történet írnom, ahol tényleg ügynökösködnek az ügynökök, és nem csak ölükbe hullik a megoldás. De... de... de... Hogy kezdek neki? Miért hangzik rosszul bármi, amit leírok? Miért mérem magam mindig másokhoz? Vajon hangzanak-e olyan jól a mondataim, mint a BNF-eké? Van-e jogom írni?

És itt van ez a kővé dermesztő, megbénító kétség, hogy ugyan, mit akarok én ilyen profi írók között... És ebből ki kell gyorsan gyógyulnom. Az írásnak szórakoztatónak kéne lennie (persze, sírósan-mazochistán, de mégis), és valahol az út mentén, ez teljesen elmorzsolódott nálam. Merek, persze, bármilyen extrém ötlettel előállni és szabadjára engedni a képzeletemet, mégis félek attól, hogy mekkorát bukok vele, pedig nem a következő Pulitzer-díjas regényről van szó.

De azt hiszem, kezdek jó úton haladni, mert végre amikor kidobtam az írásomat negyedjére is, és kicseréltem Jemma és Fitz nézőpontját egy jelenetnél, akkor már elkezdtem fansikoltani, mikor spontán beugrott egy kezdő jelenet Jemma és Ward között. Persze, aztán eszembe jutott, ha eleve ezzel kezdek, akik a shipre kíváncsiak, nem fogják továbbolvasni, mert a karakterek 3-4 fejezetet távol töltenek egymástól, de nem érdekel. Én leszek magam első számú közönsége, és ha újraolvasom és tetszik belőle valami, már jól jártam. Szóval ez lesz a Made to Be Broken című projektem, ha végre valahára elkészül vagy nekikezdek. Szeretném áprilisra megírni, mert akkor lesz a következő NaNoWriMo, amire megint mással indulok.

Ha már fanfiction, április valahanyadika (lusta vagyok megnézni) a Ship Swap fanfiction exchange határideje, ahol fanficeket cserélgetnek az emberek, amolyan titkos mikulás csak ship ficekkel. Persze, hogy feliratkoztam, igaz, a femslash exchange-en elvéreztem (a canon megölte mindenféle érdeklődésemet, köszönöm A zöld íjász íróinak), de nem akarom feladni, és rövid ficet is szeretnék írni, ami promptra megy a legjobban. Nem árulhatom el milyen fandomban írok, de már van három vázlatom, három ficre... Ideje nekiállni.

Az áprilisi Camp NaNóra még nem döntöttem el, hogy Agent Carter vagy Álmosvölgy legendája fanfictionnel indulok, ezt még meglátom, addig még van időm tervezgetni és pánikolni egyaránt.

Amikor eggyé válsz a főhősöddel...

Viszont idén mindenféleképpen szeretném papírra vetni a saját regényemet, és most megint arra hajlok, hogy először magyarul esek neki - ezért lett a projekt neve Az elveszett lány. De a legfőbb dolog, amire rájöttem, hogy talán jó úton haladok, talán végre sikerült megfognom ennek a regénynek a lényegét, és hogy mi az, ami kikívánkozik belőlem, mi az a történet, ami szeretne napvilágot látni egy mese köntösében.

Valahol azt olvastam, hogy ha kellemetlenül érzi magát az ember írás közben, akkor jó úton halad. Ha elgondolkozik rajta, hogy vajon ez nem túl sok, hogy vajon ehhez mit fognak szólni az emberek, akkor jó az alap irány. Ez persze nem azt jelenti, hogy jó is lesz a regény, főleg nem szerkesztés nélkül, de volt egy halom téma, amihez nem akartam nyúlni, pedig a történet megköveteli. De úgy gondoltam, a magam babonás módján, hogy ha rossz dolgokról írok, még rosszabbak fognak velem történni - ebbe nem megyek bele, de mindenkinek megvan a maga problémája, és nem akartam az ördögöt a falra festeni azzal, hogy kétségekről és félelmekről írok. Pedig ettől lenne valós, ettől lenne emberi és hiteles és írásra méltó.

De persze nem akarom a saját gondjaimat kivetíteni, nem non-fictiont akarok írni. Mégis az jut eszembe, hogy páran azt fogják hinni, jajj, az én vagyok! Persze, hogy a mostani trendek között nehéz elhinni, hogy valaki nem magáról mintázza a főhőst (E. L. James, Laurell K. Hamilton, magyarokat nem említek), hogy vágyteljesítő, nyálas masszát írjon. Ezekkel sincs amúgy bajom, ha a főszereplő ki van dolgozva és nem esik a Mary Sue hibáiba. De úgy vagyok vele, hogy arról tud igazán írni az ember, amik őt foglalkoztatják - szerelem, bánat, gyász, problémák, amelyek általánosak, mégis nem mindenkihez áll közel minden probléma.

Tudom, valahol Neil Gaiman írta, hogy annyi olyan kéziratot látott már, amit inkább pszichológusnak kellett volna látnia, nem pedig kiadóknak. Ami igen ironikus tekintve, hogy minden könyvében ott van az alapmotívuma a saját életéből, és hogy az Óceán az út végén elég önéletrajzi ihletésű.

Erről megint csak az jut eszembe, hogy itt van ez a félelem, ez a késztetés, hogy igazolnom kell magamnak, hogy írhatok emberi dolgokról, rossz kapcsolatokról és mérgező emberekről, olyan félelemekről, amik elemésztenek, és lányokról, akik elvesznek az életben, anélkül, hogy azonosítsanak a főhőssel. Ez eszembe sem jutott volna, ha nem kaptam volna ilyen visszajelzéseket:

Mert a főhős hajszíne vörös volt (és akkor nekem is olyan volt a hajam) és mert kezdésképpen ő is arra az egyetemre járt, ahova én, nyilvánvaló, hogy az első befejezett regényem főhőse, Emese, én vagyok. Volt, aki sajnálkozva jött oda hozzám, Emese múltja miatt, azt hitte, amin Emese keresztül ment, azon én is. Volt olyan, aki egy mindennapi beszélgetésbe gondolta, hogy belefűzi az információt Emese családjáról, mintha az én családom lenne. És... teljesen el vagyok képedve. Igen, Emese magyar, igen, azt az egyetemet választottam, ahova én is jártam helyismeret miatt, de az embereknek közük nem volt az engem körülvevő emberekhez, és én nem vagyok a főszereplőm.

Ez nagyon védekezésnek tűnhet, pedig nem az, csak elgondolkozom, hogy hol húzzuk meg ezt a vonalat. Mert pl. senki nem szól oda Laurell K. Hamiltonnak vagy Samantha Shannonnak, mert ők külföldiek? Mert ott természetes, hogy mindenki a saját egyetemére és szülővárosára alapozza a regényeit? Ja, elnézést, én magyar vagyok, és nem is budapesti, én egyszerűen nem írhatok eldugott falváról és tündérekről meg szellemekről, mert akkor már Mary Sue az egész.

Persze, hogy az első kéziratomban biztosan volt kivetnivaló karakterizálásban, de nem tudom feldolgozni, hogy ha valaki magyar, akkor nem írhat Magyarországról, és megint eltértem a témámtól, szóval kanyarodjunk még vissza...

Az írásban szerintem természetes, hogy ott van az író. Minden művészetben ott van alkotó, hiszen nem tud másról írni - még a ponyva írók is a saját vágyaikról és álmaikról írnak, nem kell ahhoz szépirodalmi alkotás, hogy az író darabkája ott legyen egy műben. Van határ, hogy mi a túl sok, ez nálam a Mary Sue fogalmában kb. ki is merül, lehet ezzel van a baj. De el nem tudnám képzelni, hogy csak olyan témákról írjak, amik engem nem érintenek és nem érdekelnek, csakhogy ne lehessen rámondani, hogy jajj magáról mintázta a főhőst.

A helyszínre visszatérve: örök kérdés ez, hogy írhatnak-e a magyarok magyarokról. Mert a magyar helyszín a legtöbb olvasónak snassz, nem tudnak elvonatkoztatni tőle, és nem repíti el őket a fantáziájuk egy másik, egzotikus helyre. Ez valahol érthető, de milyen fura lenne ezt elképzelni a nagy külföldi népekkel: pl. egyik amerikai se olvasna amerikai történetet, elég nagy bajban lennének. :D De persze, ez is ízlések kérdése, és ahogy én nem szeretek ázsiai környezetben játszódó történetet olvasni, úgy más magyart. De azért úgy vagyok vele, hogy elég szomorú, hogy nem lehetnek magyar szereplőink, mert "zavaró a nevük."

És hogy legyen itt valami fogadalom: Megígérem, hogy legalább havonta írok valamit, hogy hogyan is állok.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése


up