A kötelező év eleji elmélkedés

Na, ennyit arról, hogy folyamatosan fogok írni erre a blogra és minden írással kapcsolatos kalandomat feljegyzem. Mondjuk ki nyugodtan, rémes vagyok időbeosztásilag. Persze, persze, kifogásom mindig van, de úgy vagyok vele, hogy erőltetnem kell most azt, hogy csináljak valamit.

A motiváció vagy annak hiánya

Nem együttérzésért írom ezt, de azt hiszem, most a körülöttem lebegő halál és a betegségem, aminek a nevét is leírni félelmetes, felborított bennem mindent, és ez normális, ezzel mindenki így van. Mégis valahogy úgy érzem, ez motivál. Vagy ez egy fajta nagyobb és veszélyesebb határidő végre ráébreszt, hogy tegyek is valamit? Nem tudom. Inkább csak fejlődök, egyre több mindent élek túl, és ezért azt gondolom, hogy ha ez megvan, akkor miért félek egy-két tökéletlen mondattól.

Mert eljutottunk a lényegig: Rájöttem, hogy mi akadályoz most az írásban. Maximálisan kritikus vagyok, és úgy vagyok vele, hogy ha más írásaiban látom a hibát, akkor a sajátoméban elsőre miért nem? Egész egyszerűen ezzel mindenki így van, mindenki bétáztat és szerkesztget - kivétel E. L. James, ugyebár -, de valahogy túlságosan szigorú vagyok magammal. Amikor írok valamit, már összerándulok a mondaton: Nem elég kifejezőek a szavak, nincs jó hangzása/ritmusa, nem festek elég hangulatot, túlságosan sokat monologizál a szereplő, hogyan írok rendes akciójelenetet, mennyi leírás kell a környezetről... Elöntenek a kérdések és a kétségek.

Nem adom fel, itt egy lista... Csak sikerül valamit megírnom...

Most éppen a levelezőtársamnak írok fanfictiont - már szerintem egy féléve -, és már sikerült félretennem a nyitott canon problémáját, azaz nem érdekel a tévésorozat merre megy, én most már X ponton kezdem el írni a történetet. És egyfelől jó, mert felfedezhetek egy utat, amit látni szerettem volna (A S.H.I.E.L.D. ügynökeiről van szó amúgy), és elkísérhetem a szereplőket egy másik kalandon. És teljesen extázisban vagyok, hogy lássam, Ward hogyan oldja meg a helyzetét és hogyan éri el megváltását/megbocsátást, amire vágyik, Jemma hogyan dolgozza fel a kiábrándultságát és a kavargó érzelmeit, és Fitz, hogyan szedi rendbe magát. A motivációm megvan! A vázlatom megvan! Mert bizony feltétlen kell Obeliszkes történet írnom, ahol tényleg ügynökösködnek az ügynökök, és nem csak ölükbe hullik a megoldás. De... de... de... Hogy kezdek neki? Miért hangzik rosszul bármi, amit leírok? Miért mérem magam mindig másokhoz? Vajon hangzanak-e olyan jól a mondataim, mint a BNF-eké? Van-e jogom írni?

És itt van ez a kővé dermesztő, megbénító kétség, hogy ugyan, mit akarok én ilyen profi írók között... És ebből ki kell gyorsan gyógyulnom. Az írásnak szórakoztatónak kéne lennie (persze, sírósan-mazochistán, de mégis), és valahol az út mentén, ez teljesen elmorzsolódott nálam. Merek, persze, bármilyen extrém ötlettel előállni és szabadjára engedni a képzeletemet, mégis félek attól, hogy mekkorát bukok vele, pedig nem a következő Pulitzer-díjas regényről van szó.

De azt hiszem, kezdek jó úton haladni, mert végre amikor kidobtam az írásomat negyedjére is, és kicseréltem Jemma és Fitz nézőpontját egy jelenetnél, akkor már elkezdtem fansikoltani, mikor spontán beugrott egy kezdő jelenet Jemma és Ward között. Persze, aztán eszembe jutott, ha eleve ezzel kezdek, akik a shipre kíváncsiak, nem fogják továbbolvasni, mert a karakterek 3-4 fejezetet távol töltenek egymástól, de nem érdekel. Én leszek magam első számú közönsége, és ha újraolvasom és tetszik belőle valami, már jól jártam. Szóval ez lesz a Made to Be Broken című projektem, ha végre valahára elkészül vagy nekikezdek. Szeretném áprilisra megírni, mert akkor lesz a következő NaNoWriMo, amire megint mással indulok.

Ha már fanfiction, április valahanyadika (lusta vagyok megnézni) a Ship Swap fanfiction exchange határideje, ahol fanficeket cserélgetnek az emberek, amolyan titkos mikulás csak ship ficekkel. Persze, hogy feliratkoztam, igaz, a femslash exchange-en elvéreztem (a canon megölte mindenféle érdeklődésemet, köszönöm A zöld íjász íróinak), de nem akarom feladni, és rövid ficet is szeretnék írni, ami promptra megy a legjobban. Nem árulhatom el milyen fandomban írok, de már van három vázlatom, három ficre... Ideje nekiállni.

Az áprilisi Camp NaNóra még nem döntöttem el, hogy Agent Carter vagy Álmosvölgy legendája fanfictionnel indulok, ezt még meglátom, addig még van időm tervezgetni és pánikolni egyaránt.

Amikor eggyé válsz a főhősöddel...

Viszont idén mindenféleképpen szeretném papírra vetni a saját regényemet, és most megint arra hajlok, hogy először magyarul esek neki - ezért lett a projekt neve Az elveszett lány. De a legfőbb dolog, amire rájöttem, hogy talán jó úton haladok, talán végre sikerült megfognom ennek a regénynek a lényegét, és hogy mi az, ami kikívánkozik belőlem, mi az a történet, ami szeretne napvilágot látni egy mese köntösében.

Valahol azt olvastam, hogy ha kellemetlenül érzi magát az ember írás közben, akkor jó úton halad. Ha elgondolkozik rajta, hogy vajon ez nem túl sok, hogy vajon ehhez mit fognak szólni az emberek, akkor jó az alap irány. Ez persze nem azt jelenti, hogy jó is lesz a regény, főleg nem szerkesztés nélkül, de volt egy halom téma, amihez nem akartam nyúlni, pedig a történet megköveteli. De úgy gondoltam, a magam babonás módján, hogy ha rossz dolgokról írok, még rosszabbak fognak velem történni - ebbe nem megyek bele, de mindenkinek megvan a maga problémája, és nem akartam az ördögöt a falra festeni azzal, hogy kétségekről és félelmekről írok. Pedig ettől lenne valós, ettől lenne emberi és hiteles és írásra méltó.

De persze nem akarom a saját gondjaimat kivetíteni, nem non-fictiont akarok írni. Mégis az jut eszembe, hogy páran azt fogják hinni, jajj, az én vagyok! Persze, hogy a mostani trendek között nehéz elhinni, hogy valaki nem magáról mintázza a főhőst (E. L. James, Laurell K. Hamilton, magyarokat nem említek), hogy vágyteljesítő, nyálas masszát írjon. Ezekkel sincs amúgy bajom, ha a főszereplő ki van dolgozva és nem esik a Mary Sue hibáiba. De úgy vagyok vele, hogy arról tud igazán írni az ember, amik őt foglalkoztatják - szerelem, bánat, gyász, problémák, amelyek általánosak, mégis nem mindenkihez áll közel minden probléma.

Tudom, valahol Neil Gaiman írta, hogy annyi olyan kéziratot látott már, amit inkább pszichológusnak kellett volna látnia, nem pedig kiadóknak. Ami igen ironikus tekintve, hogy minden könyvében ott van az alapmotívuma a saját életéből, és hogy az Óceán az út végén elég önéletrajzi ihletésű.

Erről megint csak az jut eszembe, hogy itt van ez a félelem, ez a késztetés, hogy igazolnom kell magamnak, hogy írhatok emberi dolgokról, rossz kapcsolatokról és mérgező emberekről, olyan félelemekről, amik elemésztenek, és lányokról, akik elvesznek az életben, anélkül, hogy azonosítsanak a főhőssel. Ez eszembe sem jutott volna, ha nem kaptam volna ilyen visszajelzéseket:

Mert a főhős hajszíne vörös volt (és akkor nekem is olyan volt a hajam) és mert kezdésképpen ő is arra az egyetemre járt, ahova én, nyilvánvaló, hogy az első befejezett regényem főhőse, Emese, én vagyok. Volt, aki sajnálkozva jött oda hozzám, Emese múltja miatt, azt hitte, amin Emese keresztül ment, azon én is. Volt olyan, aki egy mindennapi beszélgetésbe gondolta, hogy belefűzi az információt Emese családjáról, mintha az én családom lenne. És... teljesen el vagyok képedve. Igen, Emese magyar, igen, azt az egyetemet választottam, ahova én is jártam helyismeret miatt, de az embereknek közük nem volt az engem körülvevő emberekhez, és én nem vagyok a főszereplőm.

Ez nagyon védekezésnek tűnhet, pedig nem az, csak elgondolkozom, hogy hol húzzuk meg ezt a vonalat. Mert pl. senki nem szól oda Laurell K. Hamiltonnak vagy Samantha Shannonnak, mert ők külföldiek? Mert ott természetes, hogy mindenki a saját egyetemére és szülővárosára alapozza a regényeit? Ja, elnézést, én magyar vagyok, és nem is budapesti, én egyszerűen nem írhatok eldugott falváról és tündérekről meg szellemekről, mert akkor már Mary Sue az egész.

Persze, hogy az első kéziratomban biztosan volt kivetnivaló karakterizálásban, de nem tudom feldolgozni, hogy ha valaki magyar, akkor nem írhat Magyarországról, és megint eltértem a témámtól, szóval kanyarodjunk még vissza...

Az írásban szerintem természetes, hogy ott van az író. Minden művészetben ott van alkotó, hiszen nem tud másról írni - még a ponyva írók is a saját vágyaikról és álmaikról írnak, nem kell ahhoz szépirodalmi alkotás, hogy az író darabkája ott legyen egy műben. Van határ, hogy mi a túl sok, ez nálam a Mary Sue fogalmában kb. ki is merül, lehet ezzel van a baj. De el nem tudnám képzelni, hogy csak olyan témákról írjak, amik engem nem érintenek és nem érdekelnek, csakhogy ne lehessen rámondani, hogy jajj magáról mintázta a főhőst.

A helyszínre visszatérve: örök kérdés ez, hogy írhatnak-e a magyarok magyarokról. Mert a magyar helyszín a legtöbb olvasónak snassz, nem tudnak elvonatkoztatni tőle, és nem repíti el őket a fantáziájuk egy másik, egzotikus helyre. Ez valahol érthető, de milyen fura lenne ezt elképzelni a nagy külföldi népekkel: pl. egyik amerikai se olvasna amerikai történetet, elég nagy bajban lennének. :D De persze, ez is ízlések kérdése, és ahogy én nem szeretek ázsiai környezetben játszódó történetet olvasni, úgy más magyart. De azért úgy vagyok vele, hogy elég szomorú, hogy nem lehetnek magyar szereplőink, mert "zavaró a nevük."

És hogy legyen itt valami fogadalom: Megígérem, hogy legalább havonta írok valamit, hogy hogyan is állok.

Fanfic - írni vagy nem írni?

forrás
Szeretem a fanficeket, nem csak olvasni, de írni is. Persze, novella hosszúságúra futja általában tőlem, de azok inkább érzelemlenyomatok, pillanatképek, a hangulatról szólnak. Igazi cselekménnyel rendelkezőt, csak hosszút tudnák írni. Most is rengeteg, fényes ötlet kavarog bennem (kiben nem?) és az író(palánták) egyik feladata, hogy kiválassza ebből a maszlagból, amit érdemes megírni.

(Nyilván most is ficet kéne írnom, azért ez a téma, hátha elkap az ihlet.)

A gond azzal kezdődik, hogy ficet írni egy picit felelősség is, már ha az ember azt választja, hogy egyből posztol, és ugyan miért ne tennénk, hiszen a rögtön érkező visszajelzés sokat dob az író kedvén, és az egész írás interaktív élmény lesz - nem arra gondolok, amikor az írók szavaztatják, mi történjen -, és egy kicsit hasonlít így a tévésorozatok és a képregények írására. Viszont akkor illik befejezni az adott művet, még ha nem is hetente frissítünk - mondjuk, te jó ég, én hetente nem lennék rá képes, és jó ficnél elnézem, ha évente 2-3 új fejezet van, bár ez már nagyon lassú tempó.

A fanficírásnak pedig nagyon sok köze van az időtényezőhöz, ami nekem, mint lassú írónak nem igazán kedvez. Miért is?

- Zárt canonhoz nem tudok írni, mert látom/olvasom az alap művet, megszeretem, de idővel ez elhalványodik. Volt egy három-négy hónapos Kick-Ass lázam és bár még mindig szeretem a filmet, és várom  képregény végét, nem sikítozok rá és olvasok ficet hozzá. Három hónap pedig nagy fic megírására tervezéssel együtt kevés.
- Nyitott canonnál engem inkább a tévésorozatok vonzanak, könyveknél, amiket szeretek ritka, hogy elfog a vágy írásra - kivétel a The Guardians sorozat. Szóval a tévésorozatokkal az a baj, hogy kb. a nyári és téli szünetben tudok írásra gondolni, mert a heti részek befolyásolnak, mind abban hogy hol kezdjem a sztorit és a karakterek hátterében is. És magamból kiindulva, én szeretem az up-to-date ficeket, szóval ha X rész lement egyből ahhoz keresek valamit, ritka, hogy lenne olyan canon divergence, ami meg tud fogni és elolvassam.
- Mint a zártnál, nyitott canonnál is kell nekem motiváció/lelkesedés, és félek, hogy úgy járok vele, mint jó sok rajongó most az OUAT 3x08 résszel, azaz megutálják, amihez írnak és nem csak félbehagyják, de törlik is. Mire eljutottam odáig, hogy a Klaus/Elena/Elijah ficem vázlata tökéletesre lett csiszolva, a sorozatot megutáltam és nem volt kedvem egy olyan fandommal kommunikálni, akik imádják a canont, hiszen nem tudnék velük rendesen beszélgetni. És azért érződik az írón is, ha közben elveszti a hitét a sorozatban és nem szereti többé.

Fel akartam sorolni a most az agyamban köröző ficötleteket, de azt hiszem, túl sok lenne, és 99%-a nem írja meg a vázlatfázist sem. Igazából azért írnék ficet, mert:

- szeretem a világot. Ez főleg az OUAT lenne, de nem merek belekezdeni, mert lehet kaszálnom kell. :(
- szeretem a karaktereket.
- szeretnék valamit kijavítani a canonban, felfedezni azt, amit ők nem. - Ezért vonz egy OUAT in Neverland történet, saját Pán Péter sztorival, esetleg előtörténet, hogyan is alakult ki Sohaország, és találkozott Wendy-Pán-Hook-Tinkerbell.
- szeretek egy párost, és mivel esély nincs rá canonban, ezért canon módjára rendes cselekménnyel szeretnék valamit írni. Erre most egy páros kb. a jelöltem: Kőr Bubi/Alice OUAT in Wonderlandből, de egyrészt ennek a sorozatnak kb. 0 rajongói tábora van, másrészt itt is fennáll a veszélye, hogy az OUAT készítők elbaltázzák az évad második felét, most, hogy a Kőr Bubi valószínűleg a háttérbe lesz tolva.
- mert szeretném szétszedni a történetet, ezt nagyon szépen leírja a Tv Tropes itt, hogy mit is jelent. Igazából én a dark ficeket részesítem előnyben, amikor egy mesét (Így neveld a sárkányodat, Öt legenda) feltérképezhetek felnőtt regényként, esetleg bemutathatom, hogy lehet az egész történet egy komor tragédia. (Lásd az apokalipszises OUAT ficem.)

Na, ettől a poszttól sem lettem okosabb, bár most előbb a saját regényemre öszpontosítok, ami magában is lehetne fanfic, hiszen retelling lesz, de mégis szeretnék valami hosszú ficet alkotni, adni a shipper társaimnak valamit. De azt hiszem, ezt csak az idő oldja meg. :D Várjak májusig.

2014 - valami új kezdete

Megint itt vagyok, megint blogot írok, és megint valami regényt látok kibontakozni a fejemben. Őszintén nem tudom, ebből mi lesz, mert a realitás talaján maradva, általában semmi. Az elmúlt években folyton jelentkeztem a NaNoWriMóra (írós verseny, ahol egy hónap alatt 50.000 szót kell írni, ami olyan 100 A/4-es oldal wordben), és folyton veszítek. Egy-két fejezet és aztán az élet közbeszól és/vagy elveszítem a kezdeti lelkesedést.

Tudom ám, az írás ilyen. Nem úgy van, hogy leülök és vagtában kihányok magamból egy könyvet - van, aki képes erre, de nem mindenkié lesz olvasható, zseni én meg nem vagyok. Persze, az élettényezőt vehetném reális kifogásnak és anyu műtétje tényleg az is volt, egyedül az. A saját betegségem, a munka? Na, az tényleg csak kifogás, amiért tologatom az írást, és most ha már új év van, megemberelem magam. Tudom magamról, hogy nekem kell valami motiválás, és általában a pomponlányaim kellő motiválást nyújtanak egy-egy novella hosszúságú valami megírásához,* de életemben összesen két regényt írtam meg. Az egyik NaNóra valami nagyon keszekusza valami, amit szórakoztató volt megírni, mert nem akartam, hogy szabályozzon bármi is, de regényként könyvpiacon ezer százalék elbukna, a másik a valamivel lassabban megírt, ám iszonyatosan kezdő regényem, ami még pár olvasónak tetszett is. (Pozitívum, hogy két nagyon jó barátnőmet ennek a regények köszönhetem igazán.)

Szóval a lényeg, hogy ez a blog lesz a motiválásom. Jajj, dehogy számítok rá, hogy kapok 22 "komit" egy fejezetre (de gyűlölöm az ilyen kommentvadászokat :D főleg, ha a ficeknél zsarolnak az írók), de már maga a tény, hogy más látja, hogy írom, és látja, hogy mikor lustulok, az motivál. Meg számon is tudom tartani, mióta nem írtam.

Na, most pedig saját magamat égetve, ide lejegyzem a régi regényeim fülszövegeit és jól megelemzem, mi miért halt meg. (Néhol már a fülszövegtől kikészülök én is.)

 2010. november - Lázadó angyal

Belle Winter az egyik legjobb démonvadász. Vagyis csak volt. Most? Egy halom számkivetettel él, akiknek megölésére régen felesküdött. De az átlagos napjainak vége, amikor a Testvériség, a démonvadászok vezetői, érte küldetnek. De amit akarnak tőle, az nem egyszerű büntetés a múltban elkövetett bűneiért, és több szenvedést ígér, mint egy halálos ítélet.
Megállapítások:
1) Szörnyen klisés fülszöveg, de sajnos ez van, ha próbálok valami könyvszerű fülszövegre hasonlítani.
2) Nagyon semmitmondó, de elárulom a történet is olyan. Ez volt az első NaNoWriMós regényem, igen, a befejezett, és nagyon cselekmény nincs benne. Felvezető rész lett volna egy nem létező sorozathoz. - Nagyon nagy hiba: Nem szabad sorozatban gondolkoznom. Semmi bajom nincs velük, de amíg nem találom meg a biztos írói stílusomat, felesleges nagy történetekbe ölnöm az időmet.

3) Ötszázezer szereplőt tettem bele, akik maaaajd fontosak lettek volna. Ergo elrontottam a cselekményvezetést meg a felosztást is.

4) A főszereplő nagyon nyűgös volt, az előtte megírt regényem főhőse naiv, ártatlan lányka volt. Belle a mindent látott, harcedzett, lelkisérült fajta, aki mindenkinek - még nekem is - visszaszól. Ezzel nem lenne baj, de úgy érzem, visszaolvasva a részeit, hogy nem dolgoztam ki eléggé, a tipikus írói hiba, ahol a szarkasztikus humor kedvéért valahogy néhol elhagytam a karakter felét. Papíron biztosan voltak lelki problémái, de amúgy humorgombóc volt:

"– Mitől félsz, kicsi démonvadász? – kérdezte negédesen. – Mindenki fél valamitől.
– A bátyámnak volt egy óriási, rózsaszín plüsselefántja, na, attól halálra voltam rémülve kiskoromban – vágtam vissza szarkasztikusan."

5) Vajon mit tettem egy akció, horror, fantasyba? Vérfertőzést... Igazából nem is akartam, de november végére a történet szimplán önmaga fanficébe vált. A mentségem, hogy amúgy sem akartam komolyan venni.

6) A cím: a főhős lenne a lázadó, mert egész végig sípol a főnökök ellen és az angyal igen rejtett utalás arra, hogy főleg az angyalokhoz lett volna köze. - Nem tudom, sírjak-e vagy nevessek.

2012. június - Vér és árnyak

Violettának különleges képességei vannak: egyfelől, látja a jövőt. Ez még hasznos is lenne, ha nem lenne véletlenszerű, és ha valami fontosat látna, nem csak rövid felvillanó képeket boldog percekről, esküvőkről, érettségikről, csupa átlagos dolgokról. És az átlagos az, ami Violetta sosem lehet: szukkubusz a nővére, vámpír az anyja, és valami üldözi az álmaiban, valami leírhatatlan és rémes. Megpróbálja olyan nyugodt életet élni, amilyet csak tud, amíg az egyik barátja a segítségét nem kéri: Violettának használnia kell a képességét, hogy valaki jövőbe lásson, hogy boldog lesz-e a fiújával. De a "munka," ami bolondos jövendőmondásnak kezdődött, rémálommá válik, mert Violetta az első halál-látomását éli meg. Valaki meg fogja ölni a lányt és rá kell jönniük ki. De nem ez az egyetlen probléma: Violetta álmai is valahogy kapcsolódnak az ügyhöz, az álmok félelmetesebbé és élénkebbé válnak, majdnem valóságossá. És kiben bízhat, miközben egy gyilkos után kutat és a saját árnyéka is meg akarja ölni?

1) Kimondom én: Mi az Istent szívtam én eközben? Esküszöm, amikor terveztem, ez egy horror-fantasy akart lenni. Azt tudom, hogy sikerült nagyon jó kis horroros álmokat írnom Violettának, és innentől kifújt az egész.

2) Megint humorherold főhős. Le kéne szoknom róla.

3) Valami élő ház lett volna benne, ami irányítja és eszi az embereket, fülszövegből ezt meg nem mondaná senki. Jobban kéne a cselekményre koncentrálnom.

4) A címtől sírva fakadok: Vér, mert állandóan haltak meg az emberek, árnyék, mert konkrétan volt egy lény, ami árnyékokról árnyékokra ugrált, erre utalna az a béna utolsó mondat is.

5) Valami ellenségből szeretők lett volna a romantika része, és itt hagytam abba, mert a pasi karakterhangja borzasztó lett.

6) Hiába írtam bele a családot, mint démonvadász-nyomozó csapatot, a főhős anyja és testvére sokkal erősebbek -> folyamatosan hátra kellett őket raknom, hogy ne győzzenek le mindent. Tanulság: Ne építs túl erős mellékszereplőket, se főhősöket.

7) Tanuljak meg már mértéket tartani: vámpírok, szukkubuszok, árnyékok hagyján. Látomást látó csaj, akiről persze, hogy valami jóslat lesz, de viszont ezt megfejeltem az élő házzal, ami önmagában elég történet lett volna. -> Lásd Samantha Shannon: Csontszürete, nem szabad sok mindent belekeverni, bármennyire szeretek is mindent.

2012. november - Végítélet napi játék

Depresszió. Kényszerbetegség. Önpusztító magatarás. Pánikbetegség. Violettának mindből kijutott. Több mint megtört, és nem akar élni, viszont senki sem segít neki, mert gyakorlatilag láthatatlan. Nincs is ezzel baja, mert megvan a saját kis világa: a saját képregénye romantikával, fantasyval, drámával és eposzi küzdelmekkel.
A szörnyek nem valósak, egészen addig Violetta így is gondolja, amíg el nem rabolják és egy... angyal menti meg? Nem biztos benne, bár a nőnek szárnyai voltak (habár feketék) és kibírhatatlan természete. Violetta rájön az igazságra, valaki véget akar vetni a világnak, és ő a kulcs, hogy megakadályozzák. Szóval helyt kell állnia, és meg kell mentenie nem csak a világot, de saját magát is.


Megállapítások:
1) MÉRTÉKLETESSÉG, GIGI! HALLOTTÁL RÓLA? Ez volt az első alkalom, hogy rájöttem, nem tudok mainstream (könnyen fogyasztható) fantasyt írni, mert nem megy, ezért bele akartam írni azt, ami igen: a komoly témák. Míg nem lenne baj, ha a kettőt keverem, eme rövid szinopszis/fülszöveg-féléből is látszik, hogy mennyire mellényúltam. Mert ezzel az a baj, hogy cselekményvezetés a fantasy elemei szerint ment volna, és ütközött egy jó lélektani regény felépítésével. Azaz sokat akar a szarka...

2) A cím: Billy Talent dalszöveg. Mi más... :D

Na, de azért bár ezek borzalmasak, legalább rájöttem, hogy miért olyan, amilyen. Tanulok belőle, ez lenne a lényeg ugyebár.

Amiket magamról megtudtam:
- Nem tudok nem erőltetett átlagos hangulatú regényt írni. Tehát hiába szeretem a gyors-pörgős akciót, jelen állapotomban nem nekem való.
- Vissza kell magam fognom. Sok mindent szeretek, de időm, mint a tenger, meg kell állnom, hogy ne rakosgassak mindent egybe.
- Karakterközpontú vagyok, a karakterek hangja az erősségem - elméletben -, ezért inkább kevesebb szereplővel játszom.
- Talán meg kéne próbálkoznom a mágikus realizmussal, hogy a világ hogyan-miértjeibe ne vesszen el a történet, amit el akarok mesélni.
- Muszáj vagyok valamiről mesélni, a fenti történetek mind NaNóra születtek, ezért fogtam egy fényesen csillogó ötletet (jóslat, élő-evő ház) és nem találtam ki, mit akarok elmesélni, azon kívül, hogy szórakoztatni akarok. Kell egy cél.

Kezdetnek azt hiszem, ennyi elég is lesz. Még nem merek írni semmit a formálódó regényemről, de annyit mondok, hogy már elkezdtem, el is rontottam, mert szintén nem fogtam meg a főhős lényegét, de most az új évvel újult erővel belevágok.

Nektek - ha-ha, ha valaki jár a blogon - volt valami katasztrofális regénykezdeményetek, amiket legszívesebben letagadnátok? Ha igen, mit tanultatok belőle?


*2013-ban összesen 38381 szónyi fanfictiont írtam, az kb. 77 oldal wordben.

up